Ugyan az még őrségváltásig sem lett teljesen világossá, hogy akkor most tulajdonképpen ki van kivel, vagy kinek is kellene leolvasnunk a számát jól, mint ahogy az sem, hogy mire fel ez a bazinagy attakolás egyáltalán, drága barátaim - de azért óvatosak vagyunk. A lángvörös címlap az legyen lángvörös címlap, ugye, és hát az is, lángvörös, így hát rögtön működni is kezd; a bűzös béke polgárának épp csak egy atomvillanásnyi időre jut róla eszébe az állig felfegyverzett műmájerkedés, utána inkább megadja magát. Már csak azért is, mert ugyanerről a borítóról tudjuk meg aztán, közelebb hajolva, hogy “Egyre nagyobb az igény helikopterekre”. Hát ez jó, ja vagy úgy. Milyen magazint vegyen fel a hosztesszlány, hogy szépen passzoljon a pólójához színben, avagy agresszív divat- és főzési tanácsok az önmagát zörgető hazai képregényes élet nagy szabóinak, még mit nem (és nem csak). De azért tűrjük, mint állat. Sőt: mint atom.

Az ember csak megy-megy, azután kicsit eltéved. Mert hogy ez ingyen van, mondja, vagyis sokba fog még kerülni – régi vicc ez, lassan el is felejtjük, pedig.
Elsőként a sorozásra emlékeztető adatfelvétel (ezt kérik cserébe az ingyen Rohamért) oszlatja az amnéziát – aztán ezt mosolyogva megsemmisítik a roppant csinos, kézkrém illatú, vörösruhás szukkubusz nénik, akik egyébként mobil állapotukban olyan magabiztosan tolják át a Rohamot a népre, mintha szívroham lenne. Szóval kellemes a helyzet. Ráadásul mindehhez képregényt is kapunk (Bürokraták – írta: Oroszlány Balázs és Németh Áron, rajzolta: Tebeli Szabolcs “Brazil”), egy szép vöröset.

Néhány zavaró dolog azért van. Már az első átlapozáskor rögtön szembetűnik, hogy a Nagy Vörös Gereblye, bizony - és sajnos - egyáltalán nem működik hibátlanul: a novellák mellé rendelt illusztrációk (általában persze szép vörösek) ugyanis többnyire “kopognak”. A szín bőszen egyenlősítene, hiszen tudjuk, de persze nem jön össze neki, mindenki mocorog, de aztán csak nem alakul ki később sem finom egység a lap “tárgyai”, illetve szöveg és kép között. Kicsit olyan ez, mint mikor az ember izzad, aztán rányom a hónaljára egy kis fadezodort. De nem baj, vagyis nem nagy. Ugyanakkor a betűk mintha cseppet túl nagyok volnának, szinte fojtogatja az olvasót az érzés, hogy valamit kihagyott, biztos kihagyott, olyan szenvedély nélküli gyorsasággal múlnak el azok a böhömnagy, vöröses A4-es lepedők. Bár ez a szórólapos szólam talán tudatos, elvégre ez az első szám, nyilván szeretne okosan rohamozni, megmaradna mellettem szerényen, várna, míg kedvem nem támad hozzá. Ehhez mérten a második felvonásban szinte nyoma sincs ennek az újoncos lazaságnak, és egyébként is, a második Roham kategóriákkal szebb és jobb, mint az első. És persze ekkorra már más az olvasó is, vélhetően.

A lapban helyet foglaló írások szinte kivétel nélkül igazán kellemesek – nem erőltetetten, hanem maguktól értetődően, természetes módon modernek, témájukban pedig szépen, takarékosan reménytelenek, mint a méz. Mindegyik írón érezni, hogy jócskán túl van már a kezdeti botladozásain, laza bizonyossággal uralja világának tereptárgyait, dadogás nélkül beszél “saját-kínaiul”.

A Bürokratákról – ahogyan az illik is egy képregényes “szaklap” esetében – a következő megjelenésünkkor fogunk részletes(ebb)en beszámolni. A közönség szerint: végre. A többit később, nyomtatásban, mert megérdemli.

A Roham sikere most még nyilván nem mérhető. Minden azon múlik, hogy sikerül-e ezekkel az első, hatalmas mennyiségben kiszórt ingyenes számokkal elegendő bakát toborozni - olyanokat, akiket aztán nemhogy várfal, de egy későbbi, relatíve alacsony ár sem tud majd visszatartani a lap beszerzésétől. Addig is: mindenki marjon el egy Rohamot, ingyen van, hé. Mi – már csak a Bürokraták miatt is – drukkolunk.

13:41 //